My dying bride - The raven and the rose

(The dreadful hours, 2001)

Minden idők egyik legjobb zenekara. Aaron Stainthorpe-ék páratlan érzékenységgel ragadják meg a modern, azaz legelsősorban kiábrándult ember szükszégszerűen rombolásba forduló frusztrációit, de a legtöbb METÁL alakulattal szemben nem állnak meg ezen a ponton, hanem megoldást (feloldozást?) is kínálnak: kicsit rokon módon Camus a belenyugvás lázadására felhívó gondolataival, dalaik nagy többségében körülírnak valami megfoghatatlan, de létező szépséget, a világ egy olyan aspektusát, ami talán egyedül lehet képes megnyugvást adni. Nincs remény, de ahova az ő zenéjük visz, már nincs is rá szükség.

Nevezhetjük az MDB-t a fájdalmat mindenkinek zenék koronázatlan (koronázott) királyainak, de muzsikájukban végül valahogy mindig ott van az az elfogadásból, beletörődésből sarjadzó kiegyensúlyozottság/elégedettség, hogy akkor nem kegyelemért könyöregve, esetleg szememben izzó gyűlőlettel halok meg, hanem egy olyan emelkedettséget meglelve, ami csak keveseknek sikerül.

 

Szomorú, vizes sík.